A pöszeség terápiája

Pöszeségnek nevezzük a beszédhangok torzított ejtését, kiejtésének képtelenségét, más beszédhanggal felcserélését, az adott nyelvi közeg artikulációs hangjaitól való eltérést.

A pöszeség terápiáját általában középső, illetve nagy csoportban kezdjük, ezt a beszédhiba súlyossága és a problémás hangok száma alapján döntjük el. Nem igényel logopédiai segítséget azonban az élettani pöszeség, amely a beszédtanulás kezdetén lép fel a gyermeknél, és amely nem beszédhiba, hanem a fejlődés természetes velejárója.

A pöszeség megnyilvánulása háromféle: torzítás, hangcsere, vagy hangelhagyás.

Egy-egy hang torz, pontatlan ejtése sokféle lehet, aszerint, hogy a gyermek a zönge jelenlétén, a nyelvének elhelyezésén, a szájállásán változtat-e a beszédhang képzésekor. A hangcserék lehetoségei már korlátozottabbak, mivel nagy gyakorisággal a szomszédos képzési helyű, zöngés-zöngétlen párt, orrhangú-szájhangú párt, vagy zárejtésu és réses ejtésű prát alkotó hangok között történik a csere.

A pöszeség-foglalkozások állandó szerkezeti felépítéssel bírnak. Figyelemfejlesztő gyakorlatok után a tükörnél végzünk artikulációs mozgásügyesítő gyakorlatokat (hangszalag-, lágyszájpad-, nyelv-, ajak-, és állgyakorlatokat). A gyakorlatokat az adott beszédhiba szempontjából válogatjuk össze. A hallásgyakorlatok a hanghallás, hallási differenciálás fejlesztését szolgálják, történhet külso hangforrásokkal, artikulációs hangokkal (a felcserélt hangokkal, vagy a helyes és helytelen képzésu hangokkal). A terápia legfobb bázisa a hangfejlesztés, amely történhet hangutánzással vagy a helyes képzési mód direkt beállításával. Amikor már biztonsággal megvan a kívánt hang a gyermeknél, megkezdodik az alapos, aprólékos rögzítés és beszédbe építés. Egy-egy órán egy apró, de valójában jelentos lépéssel jut elobbre a gyermek, elhagyva a tükör adta segítséget is. A rögzítés során a fejlesztett hangot (általában mássalhangzót) a magánhangzók elott, mögött és két-két magánhangzó között is gyakoroljuk analóg sorokkal. Ezek után jön az automatizálás, amelynek során a szavak elején, végén, közepén, és mássalhangzó torlódásaiban gyakorolja a gyermek a hangot, míg elérkezik a mondatokba és versbe történo beépítésig. Az apró lépések sorrendje persze gyerekenként és hangonként változhat.

A terápiát mindvégig áthatja a változatosság, játékosság, gyermekközeliség, képi alátámasztás és az egyéniesítés elve.

Róth Mária - Gyógy-ír, Kisalföld - 2000